"Mostanra nem sok reményem maradt. Azelőtt kerestem, állandóan eljárkáltam. Vártam valamit. Hogy mit? Azt nem tudom. De azt gondoltam, hogy az élet nem lehet csak ennyi, ennyire semmi. Az életnek lennie kell valaminek, és én arra vártam, hogy ez a valami bekövetkezzen, egyre csak ezt kerestem.
Most azt gondolom, nincs mire várni, tehát maradok a szobámban, egy széken ülve, és nem csinálok semmit. Azt gondolom, odakint van élet, de ebben az életben nem történik semmi. Velem semmi.
A többiekkel igen, velük talán történik valami, ez lehetséges, de ez már nem érdekel.
Itthon vagyok, ülök a széken. Elábrándozom egy kicsit, de nem igazán komolyan. Miről is ábrándozhatnék? Itt ülök, ez minden. Nem mondhatnám, hogy jól érzem magam, nem azért maradok itt, mert itt jó, épp ellenkezőleg.
Azt gondolom, rosszul teszem, hogy itt ülök, és végül majd mindenképpen fel kell kelnem. Valami halvány rossz érzés fog el, hogy itt ülök, és nem csinálok semmit, órák vagy napok óta, nem is tudom. De semmi okot sem találok arra, hogy felkeljek, és bármit is csináljak. Nem tudom, egyáltalán nem tudom, mit is csinálhatnék.
Persze rendet rakhatnék, takaríthatnék egy kicsit, ez igaz. A lakás elég koszos, elhanyagolt.
Fel kellene kelnem, hogy legalább az ablakot kinyissam, a lakásban a füst, a rothadás és a bezártság nehéz szaga érződik.
De ez nem zavar. Illetve zavar egy kicsit, de nem annyira, hogy felkeljek. Megszoktam ezeket a szagokat, már nem is érzem, csak arra gondolok, ha véletlenül bejönne valaki...
De ez a 'valaki' nem létezik.
Senki nem jön."
/Azt gondolom/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése