29.

Ma 9 hónapos a kiskutyám.
Ma 7 éve, hogy a barátnőm meghalt.

Zavar.

Nem kéne gondolkodni, nem kéne érezni, nem kéne szeretni, nem kéne csalódni, nem kéne megbízni, nem kéne reménykedni, nem kéne fájni, nem kéne.... semmit sem kéne.

*szeretlek
*gyűlöllek.

Ünnep

A karácsony a szeretet ünnepe. Szeretek és talán szeretve is vagyok egy-egy helyen, egy-egy szívben. Köszönöm, hogy van egy pót "családom", ahol mindig szívesen látnak. Köszönöm, hogy van egy legalább annyira dilis barátnőm mint én, aki képes és az ajándékok közé belerakja a régóta áhított "férfipótlómat". ;) Köszönöm, hogy vannak, akik gondolnak rám, vagy csak felhívnak úgy a semmiből és elmesélik az elkövetett butaságaikat. Köszönöm az ajándékokat, amik megdobogtatják a szívem. Köszönöm, hogy minden ellenére egy kicsit mégis jó érzéssel gondolhatok a karácsonyra. Köszönöm, hogy az életemben vagytok!
Egyetlen ember miatt van egy kicsit keserű íz a számban. Nem tudom élsz-e még és fogunk-e beszélni, de boldog karácsonyt Kisherceg.
Boldog karácsonyt mindenkinek!

Sajátos Világvége

Mostanában mindenkibe beleszeretek.
Ma 2 férfibe sikerült.
Na, ez az igazi világvége.

Angyal.

Remélem egyszer, nem is sokára már, boldog leszel. Teljes szívemből kívánom. Nem tudok segíteni, sajnálom, de tudom, hogy sikerülni fog. Szeretlek, még akkor is, ha bunkó vagy.

Tiltott Gyümölcs

Ma találkoztam Vele.
Úgy érzem magam, mint egy szerelmes kamasz.
A pillangóim felébredtek odabent. Ez borzalmas.

Kiakasztó dilemma

Nem tudom, hogy gyáva vagy inkább önző vagyok?!

Tegnap

"Mostanra nem sok reményem maradt. Azelőtt kerestem, állandóan eljárkáltam. Vártam valamit. Hogy mit? Azt nem tudom. De azt gondoltam, hogy az élet nem lehet csak ennyi, ennyire semmi. Az életnek lennie kell valaminek, és én arra vártam, hogy ez a valami bekövetkezzen, egyre csak ezt kerestem.
Most azt gondolom, nincs mire várni, tehát maradok a szobámban, egy széken ülve, és nem csinálok semmit. Azt gondolom, odakint van élet, de ebben az életben nem történik semmi. Velem semmi.
A többiekkel igen, velük talán történik valami, ez lehetséges, de ez már nem érdekel.
Itthon vagyok, ülök a széken. Elábrándozom egy kicsit, de nem igazán komolyan. Miről is ábrándozhatnék? Itt ülök, ez minden. Nem mondhatnám, hogy jól érzem magam, nem azért maradok itt, mert itt jó, épp ellenkezőleg.
Azt gondolom, rosszul teszem, hogy itt ülök, és végül majd mindenképpen fel kell kelnem. Valami halvány rossz érzés fog el, hogy itt ülök, és nem csinálok semmit, órák vagy napok óta, nem is tudom. De semmi okot sem találok arra, hogy felkeljek, és bármit is csináljak. Nem tudom, egyáltalán nem tudom, mit is csinálhatnék.
Persze rendet rakhatnék, takaríthatnék egy kicsit, ez igaz. A lakás elég koszos, elhanyagolt.
Fel kellene kelnem, hogy legalább az ablakot kinyissam, a lakásban a füst, a rothadás és a bezártság nehéz szaga érződik.
De ez nem zavar. Illetve zavar egy kicsit, de nem annyira, hogy felkeljek. Megszoktam ezeket a szagokat, már nem is érzem, csak arra gondolok, ha véletlenül bejönne valaki...
De ez a 'valaki' nem létezik.
Senki nem jön."

/Azt gondolom/

Új szelek fújnak

Amikor megszületik a motiváció, akkor tettrekész az ember fia/lánya.
Ki kell ragasztanom valahova a szobába, mert az akaraterőm és kitartásom a béka segge alatt van.

3 emberről..

1. Megbántva érzem magam, több okból is.
2. Csodállak, kedvellek, rajongok akár egy kislány.. -persze csak távolról.
3. Szeretlek.

26.

26 éves lettem.
Megint egy évvel öregebb. Kiakasztó heh.
Viszont köszönöm szépen ezt a remek napot. Igazán hálás vagyok, hogy ennyire szerettek. =')

Tanmese!

Szögjal Rinpocse : Önéletrajz öt tételben

1. fejezet
Sétálok az utcán. Van egy gödör a járdán.
Beleestem. Elveszett vagyok és remény nélküli.
Azt érzem, ami történt, nem az én hibám.
Egy örökkévalóság, amíg kijutok a gödörbõl.

2. fejezet
Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán.
Úgy teszek, mintha nem látnám.
Megint beleestem.
Nem hiszem el, hogy megint ugyanott vagyok...
De úgy gondolom, most sem én tehetek a történtekrõl.
Megint hosszú idõbe telik, amíg kijutok.

3. fejezet
Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy gödör a járdán. Látom, hogy ott van.
Mégis beleestem... szinte már szokásból.
Nyitva a szemem, tudom, hol vagyok.
Azt is tudom, hogy az én hibámból történt.
Azonnal kikerülök belõle.

4. fejezet
Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy gödör a járdán. Kikerülöm.

5. fejezet
Egy másik utcán sétálok.

Kísértet

Ma eszembe jutottál. Nem tudom, ugyanaz-e a számod, bár úgysem hívnálak fel.
Nem tudom mit csinálsz, hogy telik az életed. Nem fájsz, csak kicsit keserű az emléked.

Pillanatnyi legyőzöttség

Néha elég. Néha betelik a pohár és már csak könyörögni tudok, hogy hagyjátok abba.
Ne marcangoljatok tovább. Nincs már mit kitölteni, a határok látótávolságon kívül
esnek. Lemerültem, mint valami elemes kisautó. Eltűnni, megszűnni létezni; ilyenkor
csak erre bírok gondolni. Az önzés felszabadít, de talán el is pusztít.
Ha nem lennék többet, ne sirassatok meg. Csak egy szál virágot dobjatok a vízbe és
közben gondoljatok rám.

Köszönöm. 

Volt egy szép almám. 
Volt. 
Volt.
Volt.
Fáj a szívem érte.

Skizofrén ellenség

Szájon csókolt a hajnali eső. Tenyérnyi darabokban fodrozódott fejem felett a felhőmintás tapétaégbolt. Vajon mindenki ezt csodálja éppen? Hányan érezzük azt a különös, bántó magányt, azt a csípős keserűséget? Minden igyekezetem porrá lesz, kifolyik belőlem, akár a homok az ujjaim közül. Magam miatt már nem aggódom egy ideje, sodródok a világgal és majd egyszer csak kikötök valahol. Meglelem a helyem, ebben hiszek. Vagy csak remélem. Igazából nem is számít már a végeredmény.
Útközben még élek egy kicsit és talán szeretek.

=)

Különleges érzés, amikor a vacogó testem megmelegszik egy hatalmas ölelésben.

*

Az egyetlen, aki sosem bántana és megérdemli 100%-ig a szeretetem, az a kiskutyám.

Heh...

A gondolatom 20 másodpercig körülötted forgott. Majdnem írtam, majdnem.
Csak mosolygok.

Te döntesz.

Félelmetes dolog a másik kezébe helyezni a döntést. Dönteni afölött, hogy meddig maradhatok valaki életében. Vajon mikor veszek ki a szívéből, ha egyáltalán benne vagyok. Én biztos nem fogom Őt kirakni az enyémből. Ha már lejár a szavatosságunk, akkor neki kell elküldenie, mert én biztos nem fogom. Talán bele fáradok néha, elkeseredek vagy érdektelenné válok a dühtől, de kis idő elteltével ezek az érzések elmúlnak. Továbbra is ragyogni fog a szívemben és mindig mosolyogva gondolok a csillogására. Mert bizony csillog, csak elborítja a fekete csönd.

Megalázó.

Soha többet nem kérdezem meg.

Halottak napja és a "szeretlek"

Elfelejtettem, hogy halottak napja van. Illetve inkább nem is érdekelt, hogy naptár szerint ma kell a temetőkbe menni és megemlékezni a szeretteinkről. Nem évi egy napon gondolok a halott barátnőmre. Utálom ezt a napot.

Ha azt mondod "szeretlek", akkor mindig összerándul a gyomrom. Sajnos ez a szó tőled sosem jelent jót. Pedig el sem hiszed milyen jó érzéseket kelt bennem, pláne ha Te mondod. Az már más téma viszont, hogy nem érzem túl valóságosnak..

Akinek nem inge..

Akkor keress, ha beszélni is akarsz velem. Kötelességből vagy csupán udvariasságból nem kell.

A lelkem kicsit halott.

Forró volt a könnycsepp, ami végigbukfencezett az arcomon. A piros kapucnim rejtett el a kíváncsi szemek elől. Néztem, bámultam és szerettem volna ha odajön és megkérdezi, miért sírok. Bár ha oda is jött volna, talán elfordulok, letörlöm a könnyem és mosolyogva azt mondom: jól vagyok. Amikor ennyire összeomlik a világom, szükségem lenne rá, hogy átöleljenek, hogy telesírjam valaki vállát a bánatommal.
Később megkaptam. Megölelt és megsimogatott az esti szél. Bámultam a csizmám orrát, az egyre növekvő sárkupacot rajta és nem éreztem semmit. Cigarettafüstbe temetkeztem és kifújtam magamból minden érzelmet.
Nincs semmim.
Nincs senkim.
Sodródok a barázdált világban, csak a sorok váltakoznak állandóan.

"Bár az életedből törölnél ki.."

Már nem a te szavaid fájnak. Fogalmam sincs mi fáj, talán minden. Bármit teszek az nem jó, hibás vagyok csak nem tudom miben és miért. Nem tudok változtatni, a kettőnk közti szakadékot nem lehet áthidalni, egyre csak mélyül. Ilyenkor még inkább semminek érzem magam. Megkeserítem az életüket.
Sírni is felesleges.

Össze-vissza

Mostanában nem írtam. Őszintén szólva eléggé holtpontra értem ami a blogírást illeti. Talán csak nincs kedvem, erőm leírni, talán nem is tudok mit írni már, vagy...nem tudom.
Kisebb megingásaim néha vannak magammal szemben, de ezeken hamar túllendülök.
A beígért találkozókat meg kellene már ejteni.
Kisherceggel nem tudom mi van, talán új bolygókat készül felfedezni. Sajnálnám, mert hiányzik a "nemszőke" feje. Ám ha mégis útnak indul, remélem célba ér.
Sótlan az élet íze, csak nem tudom miért. Valami hiányzik.

Hova leszünk?

Félek az emberektől. Félek azoktól, akiktől nem akarok félni és talán okom sincs félni. Bátor vagyok a világgal szemben, de a szívem valahogy ellentétesen reagál. Annyira berendezkedtem a rosszra, hogy nem ismerem a kedvességet, ha rámköszönne az utcán, akkor sem tudnám kicsoda.
Hiányoznak emberek, akik csak perceket töltöttek az életemben, családtagok, akikről alig van emlékem. Talán 1-1 fénykép, vagy egy ballagásra kapott bőr kötésű Biblia. Valakit csak úgy "láthatok", ha beütöm a google-ba a nevét vagy véletlenül elkapok egy műsort vele a tv-ben, rádióban.
Ezzel jár a felnőttség? Miért távolodunk el egymástól? Szükséges kikopás vagy csak velem van a baj?!
Nem tudom sokra tartani az emberi kapcsolatokat. Képtelen vagyok sokáig párhuzamosan létezni az emberekkel. Szegénységi bizonyítvány.
De egyébként jól vagyok.

Színtelen

Szeretnék most megszűnni egy kicsit, láthatatlan lenni.
Kiülni egy felhőre, és csak bámulni lefelé. Felhődarabkákat szórni az emberek fejére, mintha hópelyhek lennének.
Egy kicsit fáj, csak nem tudom pontosan mi.

Pontokba szedve

* Jól esik, hogy ajánlót írhattam A. könyvéhez és hogy az ennyire tetszik mindenkinek. Az újságban való publikálásról nem is beszélve.  (persze továbbra sem hiszem, hogy tudok írni.)
* Még mindig tart az optimizmusom és a pozitív szemléletem. Reméljük maradandó.
* Kevesebb a vita és idegeskedés.
* Új ember(ek) megismerése.
* Változóképes vagyok.
   =)

Dac

Nem tudom mi értelme a létezésnek. Sosem tudtam. Valahogy képtelen vagyok belesimulni a körforgásba. Nem illeszkedünk, és ez mérhetetlen nagy űrt eredményez.
Nem látom magam sehol, senki mellett, semmilyen házban. Igazából a jövő(m) teljesen képlékeny, már-már illúzió. Igen, Illúzió.

Csepp

Igazából nem tudok mit írni. Vagy nem akarok. Nem tudom melyik a helyesebb.
Komoly dolgokat határoztam el és ha erről írnék, félek elbukom és ugyanott folytatom ezt az életvitelt, ahol eddig. A kimondatlan dolgok valóságosabbak.

Hősök-Fények-Kirakatok

Ma egy beszélgetés közepén rájöttem, hogy mi a világ legnehezebb dolga. Nem sziklákat emelgetni, vagy háborút vívni. Jó, persze ezek sem lebecsmérelendő tettek, de a közelébe sincsenek annak, amit úgy hívnak: bizalom. 
Megnyitni a szíved és megbízni valakiben óriási vakmerőség. Sosem tudhatod, hogy kincseket fogsz majd találni, vagy csupán az illúzió ködjében bolyongsz. 25 év alatt több volt a bolyongásom és kétségbeesett keresésem, még sem tudom teljesen őszintén azt mondani, hogy feladtam. Ha sírok, panaszkodok, öngyilkos gondolataim is vannak, legbelül még is várok. Várok valamire, ami kiszed ebből a sötétségből. Nem bevallottan, de remélek. A hit és én sosem jártunk kéz a kézben, a szerencsével még csak köszönőviszonyban sem vagyok, még is ha arra gondolok, hogy van, ami kicsit is felvidít, akkor már melegebb a mellkasom bal oldala. 

Nem tudom mikor változtam meg pontosan, de már nem is lényeges. Szeretek nyitott és közvetlen lenni az emberekkel. Olyan a szívem, mint egy kirakat. Kipakolom sorban az összes érzésem, mindent ami én vagyok. Az emberek meg csak elhaladnak mellette. Talán néha megállnak és megcsodálnak ezt-azt, megbotránkoznak, lesajnálják, majd tovább mennek szó nélkül. Viszont akad nagyon ritkán 1-1 bátrabb, már-már hős, aki nem csak kívülről nézi a tartalmát, hanem bejön és ott is marad. Szeretettel és csodálattal gondolok rá, fényt hoz az én sötét kis zugomba, amiért nem tudok eléggé hálás lenni. Néha a hősök is eltévednek, vagy csak éppen meg kell menteniük a világot, esetleg pont egy másik kirakatba igyekeznek fényt csempészni, ezért felállnak és tovább mennek. Halkan csukják be az ajtót, de a szél okozta huzat összedönt mindent, néhány dolog el is törik és szemétre kerül. A sötétben ülve elsiratom a hősömet, a fényt, amit hozott és a széttört reményeimet is. Talán nem azonnal, de aztán majd felállok és elkezdek összetakarítani, majd újból visszapakolni a kirakatba. Kicsit kevesebb, kopárabb már, de nem bánom. Így kell lennie. Ha kapunk valamit, akkor adnunk is kell.
Talán egyszer teljesen kiürül a boltom, nem lesz már semmi, amit kirakhatnék és amit mások észrevehetnének, de amíg vannak hősök, akik köztünk járnak és csak úgy benyitnak a szívünkbe azzal a ragyogó fényükkel, addig mindig lesz remény is.
Hiszem, hogy bármennyire is fáj a létezés, bármilyen keserű is a szám íze, mindig jön valami/valaki aki egy kicsit beragyogja azt a mérhetetlen űrt. Abban a pillanatban pedig az összes elsírt könny és megélt fájdalom apróra zsugorodik. Talán nem fog sokáig tartani a mosolyom, de a legfontosabb, hogy valódi lesz, nem pedig kézzel rajzolt.


*Egy olyan embernek, aki elfelejtette, hogy milyen is az, amikor beragyogják a szívét!*

Tényleg fájsz..

Ha a szívemre hallgatnék, sosem engedném el a kezed.
Ha az eszemre hallgatnék, feladnám az elveimet.
Néha azt kívánom, bár ne ismernélek, de ez kb. fél percig tart. Utána elszégyellem magam a gondolat miatt, mert tudom mennyivel jelentéktelenebb lenne ez az élet-játék Nélküled, Kisherceg.

Üldözött

Mit adhatunk még egymásnak? Mit adhatok még én bárkinek is ebben az életben?! Amit tudok, amire képes vagyok az nem elég, nem értékelhető. Elrontottam valahol, elromlottam valamikor útközben. Néha vannak jobb napjaim, de sosem tart túl sokáig. Valaki mindig sárral temeti be azt a kis fényt. Ellep a sötétség, visszasüllyedek abba a jól ismert feketeségbe, ahol csak a csönd beszél hozzám.
Fogynak a gyógyszerek, fogy az élet. Holnap megint elmegyek, és nem tudom mi lesz majd, hogy fogok visszajönni. Bár már a vissza sem opció. A magányom és szomorúságom mindenhova követ, előle nem lehet elbújni, elfutni.

Lábjegyzet

Fura ez a statisztika..
Tényleg olvas(nak) Oroszországból, Németországból, Ausztriából, Kínából...stb.?!?

Kisherceggel teli világ

Furcsa az élet. Amikor haragszom a Kishercegre vagy nem beszélünk, mert épp duzzog valamelyikünk, akkor rendszerint, már-már kötelezően mindig felbukkan valamilyen formában. A Tesco pénztáránál, a rádióban, egy ismeretlen blogjában(?) vagy csak a lépcsőház előtt és csak annyit mond: Szia, Ádám vagyok.
Ilyenkor mindig mosolygok egyet és elképzelem, hogy a valódi Kisherceg mosolyog vissza a szakadó esőben. =)
Mondok csúnyákat, és nem is mindig tudom fegyelmezni a szavaimat (néha nem is akarom), de ezek csak pillanatnyi kitörések. Azt hiszem, nem kell bizonygatnom senkinek sem a szeretetem, ahhoz én túlságosan is őszinte és egyenes vagyok. Vele talán még inkább. Dühítenek dolgok, amiket néha nem könnyű visszatartani vagy civilizált formában prezentálni, de ilyen a természetem. Remélem azért még nem költözöl másik bolygóra és találkozunk.

"Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását..."

Zenél-ő

Nincs kedvem írni se jóról, se rosszról. Inkább csak csöndben hallgatni.
Csukott szemmel, tarkóig borzongok.

Hamis dallamok

Mennyi felesleges szélmalomharctól és energiapazarlástól szabadítanánk meg magunkat, ha mindenkihez lenne használati utasítás. Vagy nem is, elegendő lenne egy kis cetli a ruhán, mint valami névtábla. De nem az lenne ráírva, hogy "Helló, Béla vagyok!" hanem valami figyelmeztetés mint pl. "Ne akarj megszeretni" vagy "Nem érdekelnek az emberek" vagy "Ne pazarolj rám törődést és figyelmet".
Bár ismerve magam, ezek a kihívások még inkább felcsigáznak. Most még is savanyú a lelkem.
Nem szabadna senkit sem megkedvelnem. Annyira felesleges. Csak magamból csinálok bohócot.

Passzív.

Semmi ízű az élet. Még az ébrenlét is felesleges.

Ősz-váró

Nem tudom mitől telik így az idő, de nem bánom. Pár hónapja még azt mondtam valakinek, hogy félek a nyártól, hiszen minden évben elvesz valamit belőlem. Már nem szeretem, már nem várom a meleget és a frissen vágott fű illatú reggeleket. Nem érzem úgy a napfény ízét, ahogy pár évvel ezelőtt. Olyan keserűvé vált ez az évszak. És most mintha átaludtam volna szinte az egészet, ezt a 3 hónapot. Nem emlékszem semmi tartalmasra. Többnyire jöttem-mentem, adtam és kaptam. Talán még sírtam is. Egy dolgot azonban sajnálok, hogy nem valósult meg.
Ma éjfélkor hivatalosan is véget ér a nyár és beköszönt az általam oly kedvelt ősz. Már érzem ahogy itt liheg a nyakamba, én pedig kitárt karral és könnyes szemmel fogadom. Előveszem a kötött pulóvert és a sálakat, amiket mindig szomorúan teszek a szekrénybe tavasz végén. Feltöltöm a teás dobozom a kedvenc ízeimmel és minden este örömmel konstatálom, hogy egyre hamarabb fekszik le a Nap. A nyári depressziómat felváltja az őszi szerelem.
Megfogadtam nem rég, hogy ha eljön az ősz és már nem kínoz semennyire sem az emléked, akkor kimegyek az egyik hídra és elbúcsúzom. Azt hiszem ez most megtörtént. Nem fájsz már. Nem tudsz bántani sem. Az utolsó képet előveszem a fiók rejtekéből és szélnek eresztem. Igen, nem sokára.

Szív-telen?!

Nem tudom hogy működnek a szív dolgai. Tényleg nem tudom. Azt hiszem nem nekem találták ki ezt a darabját az életnek. Idegenekért kezdek rajongani, aztán ahogy egyre többet kapok belőlük, elmúlik a varázs. Visszaáll a pulzus, megszűnik a heves szívdobogás és megint ott vagyok, ahonnan indultam.
Kíváncsi leszek fogok-e valaha tartósan érezni valaki iránt...
Miért vagyok ilyen halott belül?

Remember

Homokszemek közt
meglelni értelmetlen
létünk, vak
próbálkozások
vagyunk tépett
papírmadarak.
.
.
.
Rossz kedvem van, azt hiszem.

Életkép

Mielőtt elindultunk egy közterületes lánnyal ismerkedtem meg. Odajött és mosolyogva köszöntött reggel 7 órakkor. Megsimogatta a kutyámat és megdicsérte a tetoválásomat. Azt is mondta, hogy tegnap sikerült feldobni a napját azzal, hogy megdögönyözhette Alexot. Csak mosolyogtam és kicsit büszke is voltam, hogy ennyire szeretik, még vad idegenek is. Szeretnék kiskutya lenni, aki odamegy az emberekhez és mosolyt csal az arcukra.
Egészen könnyű most minden. A vidék teszi, rájöttem. Itt minden olyan békés és csendes, még a kiabálások és veszekedések is kicsit édesebbnek tűnnek itt lent. Elfeküdtem a hátsó ülésen és zenével a fülemben próbáltam kizárni minden felesleges mocskot. 2 óra múlva már a kapu előtt szálltam ki, szellemileg felfrissülten, bár izzadságban úszva. Átöltöztem és ugrottam. Nem is volt kérdéses, hazaértem.

Reménykeltő

Felszálltam és célirányosan kerestem az üres kabint. Nem érdekelt meddig kell menni, talán az egész szerelvényt végigsétáltam, de végül megtaláltam a helyem. Nincs senki a fülkében, csak a csönd és az az erős cigarettaszag. Tilos a dohányzás, mégis bűzlik az egész ettől az áporodott szagtól. Az évek során már beleivódott a falakba és az ülésekbe. Nem foglalkozom a tiltással és előveszek egy szálat. A vonat szép lassan elhagyja a pályaudvart, én pedig meggyújtom a koporsószöget. Odakint hajnalodik, a megállók pedig sűrűsödnek. Még mindig egyedül ülök a kabinomban. Senki sem nyit be, csupán elhaladnak mellettem. Néha kapok egy-egy rosszalló pillantást, egy szánakozó tekintetet, vagy egy mosolyfélét, de többre senkinek sem futja. Órák telnek el így, hosszú csöndes órák. A némaság lyukat üt a koponyám belsejébe és önálló életre kel. Az elsuhanó tájat bámulom, míg a kerekek zakatolása csiklandozza a dobhártyám. Hirtelen kivágódik az ajtó és már nem a zakatolásra figyelek. Egy hang szólít, egy hang beszél hozzám. Már el is felejtettem, milyen érzés ez.
-Leülhetek? -kérdezi
-Természetesen! -mondom már-már gépiesen.
Nem beszél, nem beszélek, mégis ezernyi gondolat rohangál a fejemben. Homályos az arca a rávetülő napfénytől, így nem látom tisztán. Ő sem lát, mert beburkol a cigarettafüst. Szóra nyílik a szám, pedig nem akarom. Beszélek. Elmesélem, hogy már vártam. Mosolygok a képtelenségeken, amiket kimondok, de ő csak hallgat és szintén mosolyog. Nem látom, de érzem a mosolyát a levegőben. Olyan az illata, mint a harmatos fűnek. Élet-illatot varázsol a bűzös kabinomba. Fogalmam sincs ki Ő, de nem is érdekel. Áthidalható a távolság köztünk, mégsem mozdulok. Rettegek, hogy bármely pillanatban feláll és elmegy. Magamba méllyesztem fekete körmeim és megállj-t parancsolok a lázongó belsőmnek. Megpróbálom elképzelni az arcát, a vonásait, a kézfejét, az ujjait. Fejben odanyúlok és megérintem, ujjaimat ujjai közé süllyesztem. Végigsimítok karján, kulcscsontján, borostás arcán. Érzem a mosolyát, most már tapintható. Egészen közel hajolok hozzá és a fülébe suttogok. Átölel, én pedig hagyom, sőt becsukom a szemem és teste köré fonom karjaim. Nem tudom meddig maradunk így, de mire kinyitom a szemem csak az üres levegőt markolom...
Ott ülök egyedül, abban az üres és bűzös kabinban. Bámulok ki az ablakon, nézem az elsuhanó tájat és hallgatom a vonat zakatolását. 10 percenként megállunk egy-egy állomáson, az utasok cserélődnek, de én nem mozdulok. Fogalmam sincs, mi történt. Álmodtam-e vagy valóban itt volt?! Lassan megérkezem a végállomásra. Gondolatban még egyszer elbúcsúzok a kedves Idegentől és elindulok kifelé. Mielőtt bezárnám a fülke ajtaját egy szál virágot pillantok meg. Írisz*. Elmosolyodom és elhagyom a szerelvényt.

*A remény és a hit virága.

Emlékez-ő.

Miket nem találok a gépemen...
Raven, ezt most Neked, mert a fizikai dolgoknak néha lejár az ideje.

Megállt az idő.

Több mint 2 éve nem működik a faliórám. Ha nagyon bele akarnék magyarázni dolgokat, akkor azt mondanám, hogy lejárt az "idő". De inkább maradjunk annál, hogy lemerült az elem én pedig nem cseréltem ki. Nem is fogom kicserélni talán soha többet. Hangosan kattog, túlságosan is hangosan. Olyan mintha vascipőben mászkálna a másodpercmutató.. Ugyanezekkel az ólomtalpakkal sétálgatott minden este a szívemen. Gyűlölöm, gyűlöltem érte. Mindig véresre taposta a felszínt, aztán elvonult én meg ottmaradtam vérben úszva, félájultan. Másnap reggelre persze minden csak egy rémálomnak tűnt, én is mosolyogtam, ő is kattogott tovább, de kevésbé hangosan, mint előző éjjel. Ha nem láttam volna a véres nyomokat a pólómon, akkor továbbra is csak lidérces álomnak fognám fel. De minden este eljött a napnyugta, felkelt az ezüstös hold és a kattogás felerősödött a fekete csöndben. Titkon tudtam, hogy ennek sosem lesz vége ha rajtam múlik. Neki kellett feladnia, kimerülnie. Nem emlékszem pontosan mikor történt, de egyszer csak megszűnt a kattogás. Nem volt több szívdöfés. Valahogy így múlt el a kapcsolatunk is, hirtelen, váratlanul..
Nem teszek elemet az órába, nem akarom többet azt az erős kattogást a fejemben/szívemben.
Most már csak egy dísz.
Megállt az idő 12:44-nél.

Család, vagy valami hasonló

Annyi minden és mindenki bánt. Talán megérdemlem, ki tudja. Nem vagyok jó gyerek, jó testvér, jó ember, jó barát. Kinek ezért, kinek azért nem kellek. Sajnálom, hogy életképtelen és haszontalan vagyok a családomnak. Sajnálom, hogy a barátaimnak ilyennek kell látniuk. Sajnálom, hogy erőszakos, nyers vagy épp bunkó vagyok a Kisherceggel, akit tényleg nagyon szeretek. Miért nem tudunk gondolatokat, illetve érzéseket olvasni? Olyan könnyű lenne. Nem értenének félre, nem értenék félre senkit.

Ma láttam a nagynénémet, ahogy kanyarodtam ki a főútra. Szerintem ő volt, sőt mintha ő is rámnézett volna egy pillanatra. Évek óta nem láttam, nem hallottam felőle. A (nem tudom melyik évben történt) napfogyatkozást nála néztük. Még nagyon kicsik voltunk, emlékszem. Volt egy gyönyörű, hófehér cicája. Nagyon sokat voltunk ott, szinte félig ott laktunk húgommal. Ma már meg sem ismernénk egymást. Nálunk ez a családi "példa": nem létezni a családtagok számára. 9 unokatestvérem van, egyikkel sem tartom a kapcsolatot már, van akit a nagyanyám temetésén láttam utoljára. Nem emlékszem már arcokra, néha a nevükre sem. Szánalmas is lehetne, de mégsem érzem annak. Talán ez is valami örökletes dolog nálunk, nem szeretni a másikat, nem törődni egymással. Görcsbe rándul a gyomrom ha arra gondolok, hogy holnap esetleg találkoznom kell vele. Mit mondjak? Miről beszélgessek egy majd' idegen nővel? Kikopnak belőlem az emberek, ahogy én is eltűnök belőlük. Frusztrálva érzem magam, amikor a szemembe néznek azok, akikkel régen a gyerekkoromat töltöttem. Félek a kérdésektől, a mosolyuktól, az egész lényüktől. A szemembe néznek és majd meglátnak benne valamit, amitől én magam is rettegek.

Érzelmi nyomorék

Nem tudom elképzelni, hogy szerethető vagyok, hogy lesz majd egyszer valaki, akinek kellek, mindenestül. A korcs személyiségem és életképtelenségem profi riasztóként funkcionál. Talán mélyen belül szándékosan nem számolok a szerelem lehetőségével. Eltaszítok mindenkit.
Profi vagyok az esetleges érzelmek kialakulásának elnyomásában.

Elmebaj

Egyre jobban gyűlöllek, nem is tudom már hova lehetne ezt fokozni. Mindig azt hiszem, elértem a legvégső határt, de te bebizonyítod, hogy van még tovább is. 1 dolgot örököltem tőled biztosra, most már kezd kirajzolódni a másik is. Egyik sem a jó tulajdonságaidból való, sőt...  Neked van egyáltalán olyanod?! Az őrület szétterebélyesedik bennem, felzabálja a sejtjeimet, teljesen a magáévá tesz. Annyi mindent írhatok a számládra, annyira a fejedhez vágnám az elbaszott életem. Életképtelen, lelki nyomorék vagyok. Miattad. Mi a faszért préseltél ki a testedből?!


Megnéztem mit írnak pontosan a "gőgös emberről". Ma így nevezett valaki. Sosem mondott még nekem ilyet senki 25 év alatt, és nem értem miért kaptam meg. Nem ismer, mi jogon mondhat bárki ilyet egy olyan emberre, akit szinte nem is ismer?!? Ez jön le belőlem a világhálón? Ez jön le az olvasóknak? Ez jut eszébe annak, akivel beszélgetek? Összesen talán 2-3 embert tartok barátomnak, meg fogom őket is kérdezni, vajon gőgös vagyok-e..
Ez most rettentően bánt.

Delírium

Nem tudom, hogy a nyár múlik-e vagy csak én számolom vissza a napokat. Igazából néha elveszek a monotonság karmai közt. Azt sem tudom miért számolok visszafelé. Valójában teljesen mindegy, mert nem hiszem, hogy történni fog valami. A fény kiszökött rég belőlem. Szentjánosbogarak világítanak meg a sötétben. Apró szárnycsapásuk ritmikus dallammá alakul.
Az utóbbi éjszakák rémesek. Nem tudok rendesen aludni, napközben alig bírok felkelni. Antibiotikummal és fájdalomcsillapítókkal lövöm magam, remélem már nem sokáig. Tompa vagyok és ez most egész jó érzés. Csak az a kibaszott fájdalom ne lenne. Semmi mástól nem félek ennyire.

Néha még élek.

Alig vártam, hogy elinduljak reggel. Az itthoni feszültség tapintható volt, átjárt és kezdett a szélére sodorni. Hihetetlen, ahogy percek sem kellenek és legszívesebben a betonfalat ütném kínomban. Mindegy. Szerencsére van egy olyan hely, ahol nagyon szeretek lenni, ahol talán engem is szeretnek(?). Amint beülök az autóba és beindítom, már mosolyra húzódik a szám. A rádió közel maximum hangereje kísér végig azon a 20 km-en. Átlépem a falu tábláját és megnyugszom. A már ismerős utca mindig szeretettel fogad. Mintha tényleg csak hazajönnék. Leállítom az autót a hatalmas zöld ház előtt és már nyoma sincs az előbbi idegeskedésnek. Csöngetnem sem kell, csak besétálok. Elhaladok az alvó nagymama mellett, de nem ébresztem fel. Mosolyognom kell, mert tudom, hogy engem is mosollyal fogadnak az ajtó túloldalán. Megölelnek, megpuszilnak. A konyhaasztalon már ott áll a bögre tejeskávém és a kikészített hamutál. Sürögnek-forognak, készül az ebéd a sok éhes szájra, de azért rám is figyelnek. Utálom a tétlenséget, így beállok az előkészületekbe. Beszélgetünk és automatikusan jönnek a mosolyok. Mintha versenyeznénk, ki tudna többet a másik arcára csalni. Egyszer én nyerek, egyszer Ő. Telnek az órák, jönnek-mennek a háziak, én pedig néha már úgy érzem egy vagyok közülük. Csak akkor ébredek rá ennek a valótlanságára, amikor rápillantok a faliórára és tudatosul bennem, hogy ideje hazaindulnom. Haza. Vicces ez a szó jelen esetben. Százszor inkább otthonérzem már magam ott, mint a saját otthonomban. Elköszönök mindenkitől, megölelnek, megpuszilnak és megígértetik velem, hogy hamarosan megint látják a fehér autót a ház előtt. Sokmindent kapok, nem csak materiálisan, hanem lelkileg is. Ezeken a napokon érzem, hogy kicsit élek és hogy nem vagyok olyan felesleges a világban. Egy nap, amikor nem a rossz dolgokra gondolok. Nem is tudom, hogy lehetne ezt megköszönni. Sosem tudnám viszonozni azt hiszem. Így csak ezen sorok által próbálom a töredékét kifejezni annak, amit érzek. Ha eljutnak a megfelelő szívig, azt hiszem már megérte leírni.

Keserű emlékek

Sötétség takarta be a tájat. Egy-egy kirajzolódó sziluettet lehetett csak észrevenni a kerti lámpáknak köszönhetően. Csillagmintás volt az égbolt, bár ezt csak akkor láthattam, ha kihajoltam az autóból. Soha olyan boldognak nem éreztem magam, mint akkor, ott, Veled. Meséltél az életedről, én pedig ittam minden szavad. Nem szerettél, nem engem szerettél, mégis odahajoltál és megcsókoltál. Nem kellett volna. Ha tudtam volna, mit indítasz el ezzel bennem, akkor sosem hagyom. Kiszállok az autóból és az éjszakával szerelmeskedek, a csillagokkal és a teli holddal. 2 év. Ennyibe telt, míg túltettem magam rajtad. És mégis... a mai napig előttem van ez az éjszaka, az arcod és a mosolyod. Fogalmam sincs fogok-e még így érezni valaha. Talán nem. Nem tudom elképzelni, hogy még egyszer valakit ennyire szeressek. Elpazaroltam a legszebb érzéseimet rád, neked adtam őket és te még csak nem is tudtál róla. Nem tudom mi fáj jobban: az, hogy nem szerettél sosem vagy az, hogy nem tudtad meg én mennyire szeretlek.

Fuck

Unalmas, hogy félreértenek emberek. Ha kedves vagyok egy fiúval, már rosszra gondol. Ha nem akarok semmit, akkor le vagyok szarva. Ha csak szexet akarok, akkor kurva vagyok.
A melegekkel nincs ilyen gond. Csak velük állok szóba mostantól.

Múlandó monotónia

Nem emlékszem az elmúlt 2 nap érzéseire, a szavaimra, a szavakat kiváltó okokra. Csak képkockák vannak meg a fejemben, mint valami film, amiből kivágtak perceket. Megbántottam embereket, megbántottak emberek. Kidöntötte a vihar a terasz előtt álló fát, megint. Ugyanazt a fát, ugyanúgy. Talán engem is kettétépett egy kicsit. Az esti alkohol átjárta minden sejtem, szinte megsimogatott belülről. Aztán a hatalmas fekete víz is körbeölelt az éjszaka. Csönd. Csak a bogarak szárnycsapását lehetett hallani, ahogy a kerti lámpáknak ütköznek. Nem tudom, hogy ugrottam-e vagy csak beleszédültem a vízbe, de nem is lényeges. Körülöttem minden sötét volt. Az enyhe hullámok libabőrt simogattak a testem minden négyzetcentiméterére. Lebegtem. Ha akart volna, elvihetett volna a sötéség magával.

Nem akart.

Realitás.

25 éves vagyok és halott. Legalábbis belülről. Fogalmam sincs, mi a szerelem, a szeretetről is csak hiszem, hogy ismerem ill. gyakorlom. Nem hiszek a sírig tartó emberi kapcsolatokban, túl törékenyek. A szavaknak sincs jelentősége, csak egymásnak dobáljuk őket, hogy mindenki elraktározhassa amelyiket akarja. Az én fiókom is tele van ilyen semmitmondó, üres betűhalmazzal, mégsem válok meg tőlük. Egyre kevésbé érzékelem a valóságot. Néha szakadó esőben összerezzenek, amikor befolyik a víz a nyakamba, vagy ha a vízes tincsek az arcomra tapadnak. Máskor hangosan énekelek a rádióval, miközben a letekert ablaknál szél suttog a fülembe. Belelapozok egy régi könyvbe és csukott szemmel belélegzem a besárgult időt. Igazából ilyenkor kicsit mintha élnék. Szeretek embereket, bár ők talán kevésbé tartanak rám igényt. Nem tudom mit kezdjek, merre menjek. Érzéketlen rám a világ.

Requiem a Tegnapért.

Nem emlékszem már, hogy akadtam Rá, hogy került bele az életembe. Talán csak szembejött és nekem muszáj volt felvennem, mint valami pénzérmét. Egyszer megkérdezte valaki, ki lenne az a személy, akivel ha lehetséges lenne, találkoznék. Akkor még nem tudtam igazán válaszolni erre. Most már tudnék. Kb. egy éve olvastam Vele egy interjút. Valami különös és bizsergető érzés öntött el, szinte fuldoklottam a betűktől. Átsugárzott a szavakon és betűkön keresztül, tapinthatóvá vált. Butaság, tudom, de folytak a könnyeim, ahogy most is folynak, ha erre gondolok. Szerettem volna ismerni, szerettem volna találkozni egy ilyen író-óriással. Elképzelem, ahogy a gőzölgő kávé mellett, cigarettafüstbe burkolózva hallgatom miközben mesél. Én kérdezek és Ő mesél. Mindent. Vagy semmit. Az sem számítana, ha nem mondana semmit, egyszerűen csak a jelenléte kitöltene. Az a csönd beszélne, az a csönd ezerszer többet mondana, bármelyik szónál. Ha lett volna is valaha ilyesmire lehetőségem az életem során, már nem lehet.
Holnap lesz egy éve, hogy meghalt. Már csak a könyveiből ismerhetem meg.

A már említett interjú:

http://www.litera.hu/hirek/agota-kristof-sosem-tudjuk-teljesen-kifejezni-amit-elgondoltunk

Porcelántörés.

Egyre csak az jár a fejemben, hogy miként lehetne ez másképp? Bárhogy követem a szálakat, mindig ugyanoda érkezem. Az egész egy nagy labirintus, ahova saját magam börtönöztem. Én és az én összefércelt belsőm. Szavakkal dobálózunk és nem is sejtjük, vajon melyik milyen mélyre fúrodik a szívbe. Hiányzik, hogy egész legyek, hiányzik az a mindent felemésztő ölelés. El akarok porladni két szerető kar között. Ki akarom sírni az összes fájdalmam, de félek akkor bemocskolnám azokat az ölelő karokat.

Már megint.

Nem akartam megint új blogot kezdeni, de mivel meghalt a blogol és eltűnt az egész ottani létem, idegességtől és csalódottságtól felfűtve csak visszamásztam ide. Elég szomorú, hogy mennyire nem foglalkoznak az oldallal és megtörténhet ilyen.
Továbbra is félreértenek az emberek. Nem vagyok szerethető, hiába is mondják az ellenkezőjét. Adok még egy esélyt magamnak és megpróbálkozom a nyugtatókkal. Ha ez sem segít, nem tudom mi lesz.