Ősz-váró

Nem tudom mitől telik így az idő, de nem bánom. Pár hónapja még azt mondtam valakinek, hogy félek a nyártól, hiszen minden évben elvesz valamit belőlem. Már nem szeretem, már nem várom a meleget és a frissen vágott fű illatú reggeleket. Nem érzem úgy a napfény ízét, ahogy pár évvel ezelőtt. Olyan keserűvé vált ez az évszak. És most mintha átaludtam volna szinte az egészet, ezt a 3 hónapot. Nem emlékszem semmi tartalmasra. Többnyire jöttem-mentem, adtam és kaptam. Talán még sírtam is. Egy dolgot azonban sajnálok, hogy nem valósult meg.
Ma éjfélkor hivatalosan is véget ér a nyár és beköszönt az általam oly kedvelt ősz. Már érzem ahogy itt liheg a nyakamba, én pedig kitárt karral és könnyes szemmel fogadom. Előveszem a kötött pulóvert és a sálakat, amiket mindig szomorúan teszek a szekrénybe tavasz végén. Feltöltöm a teás dobozom a kedvenc ízeimmel és minden este örömmel konstatálom, hogy egyre hamarabb fekszik le a Nap. A nyári depressziómat felváltja az őszi szerelem.
Megfogadtam nem rég, hogy ha eljön az ősz és már nem kínoz semennyire sem az emléked, akkor kimegyek az egyik hídra és elbúcsúzom. Azt hiszem ez most megtörtént. Nem fájsz már. Nem tudsz bántani sem. Az utolsó képet előveszem a fiók rejtekéből és szélnek eresztem. Igen, nem sokára.

Szív-telen?!

Nem tudom hogy működnek a szív dolgai. Tényleg nem tudom. Azt hiszem nem nekem találták ki ezt a darabját az életnek. Idegenekért kezdek rajongani, aztán ahogy egyre többet kapok belőlük, elmúlik a varázs. Visszaáll a pulzus, megszűnik a heves szívdobogás és megint ott vagyok, ahonnan indultam.
Kíváncsi leszek fogok-e valaha tartósan érezni valaki iránt...
Miért vagyok ilyen halott belül?

Remember

Homokszemek közt
meglelni értelmetlen
létünk, vak
próbálkozások
vagyunk tépett
papírmadarak.
.
.
.
Rossz kedvem van, azt hiszem.

Életkép

Mielőtt elindultunk egy közterületes lánnyal ismerkedtem meg. Odajött és mosolyogva köszöntött reggel 7 órakkor. Megsimogatta a kutyámat és megdicsérte a tetoválásomat. Azt is mondta, hogy tegnap sikerült feldobni a napját azzal, hogy megdögönyözhette Alexot. Csak mosolyogtam és kicsit büszke is voltam, hogy ennyire szeretik, még vad idegenek is. Szeretnék kiskutya lenni, aki odamegy az emberekhez és mosolyt csal az arcukra.
Egészen könnyű most minden. A vidék teszi, rájöttem. Itt minden olyan békés és csendes, még a kiabálások és veszekedések is kicsit édesebbnek tűnnek itt lent. Elfeküdtem a hátsó ülésen és zenével a fülemben próbáltam kizárni minden felesleges mocskot. 2 óra múlva már a kapu előtt szálltam ki, szellemileg felfrissülten, bár izzadságban úszva. Átöltöztem és ugrottam. Nem is volt kérdéses, hazaértem.

Reménykeltő

Felszálltam és célirányosan kerestem az üres kabint. Nem érdekelt meddig kell menni, talán az egész szerelvényt végigsétáltam, de végül megtaláltam a helyem. Nincs senki a fülkében, csak a csönd és az az erős cigarettaszag. Tilos a dohányzás, mégis bűzlik az egész ettől az áporodott szagtól. Az évek során már beleivódott a falakba és az ülésekbe. Nem foglalkozom a tiltással és előveszek egy szálat. A vonat szép lassan elhagyja a pályaudvart, én pedig meggyújtom a koporsószöget. Odakint hajnalodik, a megállók pedig sűrűsödnek. Még mindig egyedül ülök a kabinomban. Senki sem nyit be, csupán elhaladnak mellettem. Néha kapok egy-egy rosszalló pillantást, egy szánakozó tekintetet, vagy egy mosolyfélét, de többre senkinek sem futja. Órák telnek el így, hosszú csöndes órák. A némaság lyukat üt a koponyám belsejébe és önálló életre kel. Az elsuhanó tájat bámulom, míg a kerekek zakatolása csiklandozza a dobhártyám. Hirtelen kivágódik az ajtó és már nem a zakatolásra figyelek. Egy hang szólít, egy hang beszél hozzám. Már el is felejtettem, milyen érzés ez.
-Leülhetek? -kérdezi
-Természetesen! -mondom már-már gépiesen.
Nem beszél, nem beszélek, mégis ezernyi gondolat rohangál a fejemben. Homályos az arca a rávetülő napfénytől, így nem látom tisztán. Ő sem lát, mert beburkol a cigarettafüst. Szóra nyílik a szám, pedig nem akarom. Beszélek. Elmesélem, hogy már vártam. Mosolygok a képtelenségeken, amiket kimondok, de ő csak hallgat és szintén mosolyog. Nem látom, de érzem a mosolyát a levegőben. Olyan az illata, mint a harmatos fűnek. Élet-illatot varázsol a bűzös kabinomba. Fogalmam sincs ki Ő, de nem is érdekel. Áthidalható a távolság köztünk, mégsem mozdulok. Rettegek, hogy bármely pillanatban feláll és elmegy. Magamba méllyesztem fekete körmeim és megállj-t parancsolok a lázongó belsőmnek. Megpróbálom elképzelni az arcát, a vonásait, a kézfejét, az ujjait. Fejben odanyúlok és megérintem, ujjaimat ujjai közé süllyesztem. Végigsimítok karján, kulcscsontján, borostás arcán. Érzem a mosolyát, most már tapintható. Egészen közel hajolok hozzá és a fülébe suttogok. Átölel, én pedig hagyom, sőt becsukom a szemem és teste köré fonom karjaim. Nem tudom meddig maradunk így, de mire kinyitom a szemem csak az üres levegőt markolom...
Ott ülök egyedül, abban az üres és bűzös kabinban. Bámulok ki az ablakon, nézem az elsuhanó tájat és hallgatom a vonat zakatolását. 10 percenként megállunk egy-egy állomáson, az utasok cserélődnek, de én nem mozdulok. Fogalmam sincs, mi történt. Álmodtam-e vagy valóban itt volt?! Lassan megérkezem a végállomásra. Gondolatban még egyszer elbúcsúzok a kedves Idegentől és elindulok kifelé. Mielőtt bezárnám a fülke ajtaját egy szál virágot pillantok meg. Írisz*. Elmosolyodom és elhagyom a szerelvényt.

*A remény és a hit virága.

Emlékez-ő.

Miket nem találok a gépemen...
Raven, ezt most Neked, mert a fizikai dolgoknak néha lejár az ideje.

Megállt az idő.

Több mint 2 éve nem működik a faliórám. Ha nagyon bele akarnék magyarázni dolgokat, akkor azt mondanám, hogy lejárt az "idő". De inkább maradjunk annál, hogy lemerült az elem én pedig nem cseréltem ki. Nem is fogom kicserélni talán soha többet. Hangosan kattog, túlságosan is hangosan. Olyan mintha vascipőben mászkálna a másodpercmutató.. Ugyanezekkel az ólomtalpakkal sétálgatott minden este a szívemen. Gyűlölöm, gyűlöltem érte. Mindig véresre taposta a felszínt, aztán elvonult én meg ottmaradtam vérben úszva, félájultan. Másnap reggelre persze minden csak egy rémálomnak tűnt, én is mosolyogtam, ő is kattogott tovább, de kevésbé hangosan, mint előző éjjel. Ha nem láttam volna a véres nyomokat a pólómon, akkor továbbra is csak lidérces álomnak fognám fel. De minden este eljött a napnyugta, felkelt az ezüstös hold és a kattogás felerősödött a fekete csöndben. Titkon tudtam, hogy ennek sosem lesz vége ha rajtam múlik. Neki kellett feladnia, kimerülnie. Nem emlékszem pontosan mikor történt, de egyszer csak megszűnt a kattogás. Nem volt több szívdöfés. Valahogy így múlt el a kapcsolatunk is, hirtelen, váratlanul..
Nem teszek elemet az órába, nem akarom többet azt az erős kattogást a fejemben/szívemben.
Most már csak egy dísz.
Megállt az idő 12:44-nél.

Család, vagy valami hasonló

Annyi minden és mindenki bánt. Talán megérdemlem, ki tudja. Nem vagyok jó gyerek, jó testvér, jó ember, jó barát. Kinek ezért, kinek azért nem kellek. Sajnálom, hogy életképtelen és haszontalan vagyok a családomnak. Sajnálom, hogy a barátaimnak ilyennek kell látniuk. Sajnálom, hogy erőszakos, nyers vagy épp bunkó vagyok a Kisherceggel, akit tényleg nagyon szeretek. Miért nem tudunk gondolatokat, illetve érzéseket olvasni? Olyan könnyű lenne. Nem értenének félre, nem értenék félre senkit.

Ma láttam a nagynénémet, ahogy kanyarodtam ki a főútra. Szerintem ő volt, sőt mintha ő is rámnézett volna egy pillanatra. Évek óta nem láttam, nem hallottam felőle. A (nem tudom melyik évben történt) napfogyatkozást nála néztük. Még nagyon kicsik voltunk, emlékszem. Volt egy gyönyörű, hófehér cicája. Nagyon sokat voltunk ott, szinte félig ott laktunk húgommal. Ma már meg sem ismernénk egymást. Nálunk ez a családi "példa": nem létezni a családtagok számára. 9 unokatestvérem van, egyikkel sem tartom a kapcsolatot már, van akit a nagyanyám temetésén láttam utoljára. Nem emlékszem már arcokra, néha a nevükre sem. Szánalmas is lehetne, de mégsem érzem annak. Talán ez is valami örökletes dolog nálunk, nem szeretni a másikat, nem törődni egymással. Görcsbe rándul a gyomrom ha arra gondolok, hogy holnap esetleg találkoznom kell vele. Mit mondjak? Miről beszélgessek egy majd' idegen nővel? Kikopnak belőlem az emberek, ahogy én is eltűnök belőlük. Frusztrálva érzem magam, amikor a szemembe néznek azok, akikkel régen a gyerekkoromat töltöttem. Félek a kérdésektől, a mosolyuktól, az egész lényüktől. A szemembe néznek és majd meglátnak benne valamit, amitől én magam is rettegek.

Érzelmi nyomorék

Nem tudom elképzelni, hogy szerethető vagyok, hogy lesz majd egyszer valaki, akinek kellek, mindenestül. A korcs személyiségem és életképtelenségem profi riasztóként funkcionál. Talán mélyen belül szándékosan nem számolok a szerelem lehetőségével. Eltaszítok mindenkit.
Profi vagyok az esetleges érzelmek kialakulásának elnyomásában.

Elmebaj

Egyre jobban gyűlöllek, nem is tudom már hova lehetne ezt fokozni. Mindig azt hiszem, elértem a legvégső határt, de te bebizonyítod, hogy van még tovább is. 1 dolgot örököltem tőled biztosra, most már kezd kirajzolódni a másik is. Egyik sem a jó tulajdonságaidból való, sőt...  Neked van egyáltalán olyanod?! Az őrület szétterebélyesedik bennem, felzabálja a sejtjeimet, teljesen a magáévá tesz. Annyi mindent írhatok a számládra, annyira a fejedhez vágnám az elbaszott életem. Életképtelen, lelki nyomorék vagyok. Miattad. Mi a faszért préseltél ki a testedből?!


Megnéztem mit írnak pontosan a "gőgös emberről". Ma így nevezett valaki. Sosem mondott még nekem ilyet senki 25 év alatt, és nem értem miért kaptam meg. Nem ismer, mi jogon mondhat bárki ilyet egy olyan emberre, akit szinte nem is ismer?!? Ez jön le belőlem a világhálón? Ez jön le az olvasóknak? Ez jut eszébe annak, akivel beszélgetek? Összesen talán 2-3 embert tartok barátomnak, meg fogom őket is kérdezni, vajon gőgös vagyok-e..
Ez most rettentően bánt.

Delírium

Nem tudom, hogy a nyár múlik-e vagy csak én számolom vissza a napokat. Igazából néha elveszek a monotonság karmai közt. Azt sem tudom miért számolok visszafelé. Valójában teljesen mindegy, mert nem hiszem, hogy történni fog valami. A fény kiszökött rég belőlem. Szentjánosbogarak világítanak meg a sötétben. Apró szárnycsapásuk ritmikus dallammá alakul.
Az utóbbi éjszakák rémesek. Nem tudok rendesen aludni, napközben alig bírok felkelni. Antibiotikummal és fájdalomcsillapítókkal lövöm magam, remélem már nem sokáig. Tompa vagyok és ez most egész jó érzés. Csak az a kibaszott fájdalom ne lenne. Semmi mástól nem félek ennyire.

Néha még élek.

Alig vártam, hogy elinduljak reggel. Az itthoni feszültség tapintható volt, átjárt és kezdett a szélére sodorni. Hihetetlen, ahogy percek sem kellenek és legszívesebben a betonfalat ütném kínomban. Mindegy. Szerencsére van egy olyan hely, ahol nagyon szeretek lenni, ahol talán engem is szeretnek(?). Amint beülök az autóba és beindítom, már mosolyra húzódik a szám. A rádió közel maximum hangereje kísér végig azon a 20 km-en. Átlépem a falu tábláját és megnyugszom. A már ismerős utca mindig szeretettel fogad. Mintha tényleg csak hazajönnék. Leállítom az autót a hatalmas zöld ház előtt és már nyoma sincs az előbbi idegeskedésnek. Csöngetnem sem kell, csak besétálok. Elhaladok az alvó nagymama mellett, de nem ébresztem fel. Mosolyognom kell, mert tudom, hogy engem is mosollyal fogadnak az ajtó túloldalán. Megölelnek, megpuszilnak. A konyhaasztalon már ott áll a bögre tejeskávém és a kikészített hamutál. Sürögnek-forognak, készül az ebéd a sok éhes szájra, de azért rám is figyelnek. Utálom a tétlenséget, így beállok az előkészületekbe. Beszélgetünk és automatikusan jönnek a mosolyok. Mintha versenyeznénk, ki tudna többet a másik arcára csalni. Egyszer én nyerek, egyszer Ő. Telnek az órák, jönnek-mennek a háziak, én pedig néha már úgy érzem egy vagyok közülük. Csak akkor ébredek rá ennek a valótlanságára, amikor rápillantok a faliórára és tudatosul bennem, hogy ideje hazaindulnom. Haza. Vicces ez a szó jelen esetben. Százszor inkább otthonérzem már magam ott, mint a saját otthonomban. Elköszönök mindenkitől, megölelnek, megpuszilnak és megígértetik velem, hogy hamarosan megint látják a fehér autót a ház előtt. Sokmindent kapok, nem csak materiálisan, hanem lelkileg is. Ezeken a napokon érzem, hogy kicsit élek és hogy nem vagyok olyan felesleges a világban. Egy nap, amikor nem a rossz dolgokra gondolok. Nem is tudom, hogy lehetne ezt megköszönni. Sosem tudnám viszonozni azt hiszem. Így csak ezen sorok által próbálom a töredékét kifejezni annak, amit érzek. Ha eljutnak a megfelelő szívig, azt hiszem már megérte leírni.

Keserű emlékek

Sötétség takarta be a tájat. Egy-egy kirajzolódó sziluettet lehetett csak észrevenni a kerti lámpáknak köszönhetően. Csillagmintás volt az égbolt, bár ezt csak akkor láthattam, ha kihajoltam az autóból. Soha olyan boldognak nem éreztem magam, mint akkor, ott, Veled. Meséltél az életedről, én pedig ittam minden szavad. Nem szerettél, nem engem szerettél, mégis odahajoltál és megcsókoltál. Nem kellett volna. Ha tudtam volna, mit indítasz el ezzel bennem, akkor sosem hagyom. Kiszállok az autóból és az éjszakával szerelmeskedek, a csillagokkal és a teli holddal. 2 év. Ennyibe telt, míg túltettem magam rajtad. És mégis... a mai napig előttem van ez az éjszaka, az arcod és a mosolyod. Fogalmam sincs fogok-e még így érezni valaha. Talán nem. Nem tudom elképzelni, hogy még egyszer valakit ennyire szeressek. Elpazaroltam a legszebb érzéseimet rád, neked adtam őket és te még csak nem is tudtál róla. Nem tudom mi fáj jobban: az, hogy nem szerettél sosem vagy az, hogy nem tudtad meg én mennyire szeretlek.

Fuck

Unalmas, hogy félreértenek emberek. Ha kedves vagyok egy fiúval, már rosszra gondol. Ha nem akarok semmit, akkor le vagyok szarva. Ha csak szexet akarok, akkor kurva vagyok.
A melegekkel nincs ilyen gond. Csak velük állok szóba mostantól.