Múlandó monotónia

Nem emlékszem az elmúlt 2 nap érzéseire, a szavaimra, a szavakat kiváltó okokra. Csak képkockák vannak meg a fejemben, mint valami film, amiből kivágtak perceket. Megbántottam embereket, megbántottak emberek. Kidöntötte a vihar a terasz előtt álló fát, megint. Ugyanazt a fát, ugyanúgy. Talán engem is kettétépett egy kicsit. Az esti alkohol átjárta minden sejtem, szinte megsimogatott belülről. Aztán a hatalmas fekete víz is körbeölelt az éjszaka. Csönd. Csak a bogarak szárnycsapását lehetett hallani, ahogy a kerti lámpáknak ütköznek. Nem tudom, hogy ugrottam-e vagy csak beleszédültem a vízbe, de nem is lényeges. Körülöttem minden sötét volt. Az enyhe hullámok libabőrt simogattak a testem minden négyzetcentiméterére. Lebegtem. Ha akart volna, elvihetett volna a sötéség magával.

Nem akart.

Realitás.

25 éves vagyok és halott. Legalábbis belülről. Fogalmam sincs, mi a szerelem, a szeretetről is csak hiszem, hogy ismerem ill. gyakorlom. Nem hiszek a sírig tartó emberi kapcsolatokban, túl törékenyek. A szavaknak sincs jelentősége, csak egymásnak dobáljuk őket, hogy mindenki elraktározhassa amelyiket akarja. Az én fiókom is tele van ilyen semmitmondó, üres betűhalmazzal, mégsem válok meg tőlük. Egyre kevésbé érzékelem a valóságot. Néha szakadó esőben összerezzenek, amikor befolyik a víz a nyakamba, vagy ha a vízes tincsek az arcomra tapadnak. Máskor hangosan énekelek a rádióval, miközben a letekert ablaknál szél suttog a fülembe. Belelapozok egy régi könyvbe és csukott szemmel belélegzem a besárgult időt. Igazából ilyenkor kicsit mintha élnék. Szeretek embereket, bár ők talán kevésbé tartanak rám igényt. Nem tudom mit kezdjek, merre menjek. Érzéketlen rám a világ.

Requiem a Tegnapért.

Nem emlékszem már, hogy akadtam Rá, hogy került bele az életembe. Talán csak szembejött és nekem muszáj volt felvennem, mint valami pénzérmét. Egyszer megkérdezte valaki, ki lenne az a személy, akivel ha lehetséges lenne, találkoznék. Akkor még nem tudtam igazán válaszolni erre. Most már tudnék. Kb. egy éve olvastam Vele egy interjút. Valami különös és bizsergető érzés öntött el, szinte fuldoklottam a betűktől. Átsugárzott a szavakon és betűkön keresztül, tapinthatóvá vált. Butaság, tudom, de folytak a könnyeim, ahogy most is folynak, ha erre gondolok. Szerettem volna ismerni, szerettem volna találkozni egy ilyen író-óriással. Elképzelem, ahogy a gőzölgő kávé mellett, cigarettafüstbe burkolózva hallgatom miközben mesél. Én kérdezek és Ő mesél. Mindent. Vagy semmit. Az sem számítana, ha nem mondana semmit, egyszerűen csak a jelenléte kitöltene. Az a csönd beszélne, az a csönd ezerszer többet mondana, bármelyik szónál. Ha lett volna is valaha ilyesmire lehetőségem az életem során, már nem lehet.
Holnap lesz egy éve, hogy meghalt. Már csak a könyveiből ismerhetem meg.

A már említett interjú:

http://www.litera.hu/hirek/agota-kristof-sosem-tudjuk-teljesen-kifejezni-amit-elgondoltunk

Porcelántörés.

Egyre csak az jár a fejemben, hogy miként lehetne ez másképp? Bárhogy követem a szálakat, mindig ugyanoda érkezem. Az egész egy nagy labirintus, ahova saját magam börtönöztem. Én és az én összefércelt belsőm. Szavakkal dobálózunk és nem is sejtjük, vajon melyik milyen mélyre fúrodik a szívbe. Hiányzik, hogy egész legyek, hiányzik az a mindent felemésztő ölelés. El akarok porladni két szerető kar között. Ki akarom sírni az összes fájdalmam, de félek akkor bemocskolnám azokat az ölelő karokat.

Már megint.

Nem akartam megint új blogot kezdeni, de mivel meghalt a blogol és eltűnt az egész ottani létem, idegességtől és csalódottságtól felfűtve csak visszamásztam ide. Elég szomorú, hogy mennyire nem foglalkoznak az oldallal és megtörténhet ilyen.
Továbbra is félreértenek az emberek. Nem vagyok szerethető, hiába is mondják az ellenkezőjét. Adok még egy esélyt magamnak és megpróbálkozom a nyugtatókkal. Ha ez sem segít, nem tudom mi lesz.