Csepp

Igazából nem tudok mit írni. Vagy nem akarok. Nem tudom melyik a helyesebb.
Komoly dolgokat határoztam el és ha erről írnék, félek elbukom és ugyanott folytatom ezt az életvitelt, ahol eddig. A kimondatlan dolgok valóságosabbak.

Hősök-Fények-Kirakatok

Ma egy beszélgetés közepén rájöttem, hogy mi a világ legnehezebb dolga. Nem sziklákat emelgetni, vagy háborút vívni. Jó, persze ezek sem lebecsmérelendő tettek, de a közelébe sincsenek annak, amit úgy hívnak: bizalom. 
Megnyitni a szíved és megbízni valakiben óriási vakmerőség. Sosem tudhatod, hogy kincseket fogsz majd találni, vagy csupán az illúzió ködjében bolyongsz. 25 év alatt több volt a bolyongásom és kétségbeesett keresésem, még sem tudom teljesen őszintén azt mondani, hogy feladtam. Ha sírok, panaszkodok, öngyilkos gondolataim is vannak, legbelül még is várok. Várok valamire, ami kiszed ebből a sötétségből. Nem bevallottan, de remélek. A hit és én sosem jártunk kéz a kézben, a szerencsével még csak köszönőviszonyban sem vagyok, még is ha arra gondolok, hogy van, ami kicsit is felvidít, akkor már melegebb a mellkasom bal oldala. 

Nem tudom mikor változtam meg pontosan, de már nem is lényeges. Szeretek nyitott és közvetlen lenni az emberekkel. Olyan a szívem, mint egy kirakat. Kipakolom sorban az összes érzésem, mindent ami én vagyok. Az emberek meg csak elhaladnak mellette. Talán néha megállnak és megcsodálnak ezt-azt, megbotránkoznak, lesajnálják, majd tovább mennek szó nélkül. Viszont akad nagyon ritkán 1-1 bátrabb, már-már hős, aki nem csak kívülről nézi a tartalmát, hanem bejön és ott is marad. Szeretettel és csodálattal gondolok rá, fényt hoz az én sötét kis zugomba, amiért nem tudok eléggé hálás lenni. Néha a hősök is eltévednek, vagy csak éppen meg kell menteniük a világot, esetleg pont egy másik kirakatba igyekeznek fényt csempészni, ezért felállnak és tovább mennek. Halkan csukják be az ajtót, de a szél okozta huzat összedönt mindent, néhány dolog el is törik és szemétre kerül. A sötétben ülve elsiratom a hősömet, a fényt, amit hozott és a széttört reményeimet is. Talán nem azonnal, de aztán majd felállok és elkezdek összetakarítani, majd újból visszapakolni a kirakatba. Kicsit kevesebb, kopárabb már, de nem bánom. Így kell lennie. Ha kapunk valamit, akkor adnunk is kell.
Talán egyszer teljesen kiürül a boltom, nem lesz már semmi, amit kirakhatnék és amit mások észrevehetnének, de amíg vannak hősök, akik köztünk járnak és csak úgy benyitnak a szívünkbe azzal a ragyogó fényükkel, addig mindig lesz remény is.
Hiszem, hogy bármennyire is fáj a létezés, bármilyen keserű is a szám íze, mindig jön valami/valaki aki egy kicsit beragyogja azt a mérhetetlen űrt. Abban a pillanatban pedig az összes elsírt könny és megélt fájdalom apróra zsugorodik. Talán nem fog sokáig tartani a mosolyom, de a legfontosabb, hogy valódi lesz, nem pedig kézzel rajzolt.


*Egy olyan embernek, aki elfelejtette, hogy milyen is az, amikor beragyogják a szívét!*

Tényleg fájsz..

Ha a szívemre hallgatnék, sosem engedném el a kezed.
Ha az eszemre hallgatnék, feladnám az elveimet.
Néha azt kívánom, bár ne ismernélek, de ez kb. fél percig tart. Utána elszégyellem magam a gondolat miatt, mert tudom mennyivel jelentéktelenebb lenne ez az élet-játék Nélküled, Kisherceg.

Üldözött

Mit adhatunk még egymásnak? Mit adhatok még én bárkinek is ebben az életben?! Amit tudok, amire képes vagyok az nem elég, nem értékelhető. Elrontottam valahol, elromlottam valamikor útközben. Néha vannak jobb napjaim, de sosem tart túl sokáig. Valaki mindig sárral temeti be azt a kis fényt. Ellep a sötétség, visszasüllyedek abba a jól ismert feketeségbe, ahol csak a csönd beszél hozzám.
Fogynak a gyógyszerek, fogy az élet. Holnap megint elmegyek, és nem tudom mi lesz majd, hogy fogok visszajönni. Bár már a vissza sem opció. A magányom és szomorúságom mindenhova követ, előle nem lehet elbújni, elfutni.

Lábjegyzet

Fura ez a statisztika..
Tényleg olvas(nak) Oroszországból, Németországból, Ausztriából, Kínából...stb.?!?

Kisherceggel teli világ

Furcsa az élet. Amikor haragszom a Kishercegre vagy nem beszélünk, mert épp duzzog valamelyikünk, akkor rendszerint, már-már kötelezően mindig felbukkan valamilyen formában. A Tesco pénztáránál, a rádióban, egy ismeretlen blogjában(?) vagy csak a lépcsőház előtt és csak annyit mond: Szia, Ádám vagyok.
Ilyenkor mindig mosolygok egyet és elképzelem, hogy a valódi Kisherceg mosolyog vissza a szakadó esőben. =)
Mondok csúnyákat, és nem is mindig tudom fegyelmezni a szavaimat (néha nem is akarom), de ezek csak pillanatnyi kitörések. Azt hiszem, nem kell bizonygatnom senkinek sem a szeretetem, ahhoz én túlságosan is őszinte és egyenes vagyok. Vele talán még inkább. Dühítenek dolgok, amiket néha nem könnyű visszatartani vagy civilizált formában prezentálni, de ilyen a természetem. Remélem azért még nem költözöl másik bolygóra és találkozunk.

"Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását..."

Zenél-ő

Nincs kedvem írni se jóról, se rosszról. Inkább csak csöndben hallgatni.
Csukott szemmel, tarkóig borzongok.

Hamis dallamok

Mennyi felesleges szélmalomharctól és energiapazarlástól szabadítanánk meg magunkat, ha mindenkihez lenne használati utasítás. Vagy nem is, elegendő lenne egy kis cetli a ruhán, mint valami névtábla. De nem az lenne ráírva, hogy "Helló, Béla vagyok!" hanem valami figyelmeztetés mint pl. "Ne akarj megszeretni" vagy "Nem érdekelnek az emberek" vagy "Ne pazarolj rám törődést és figyelmet".
Bár ismerve magam, ezek a kihívások még inkább felcsigáznak. Most még is savanyú a lelkem.
Nem szabadna senkit sem megkedvelnem. Annyira felesleges. Csak magamból csinálok bohócot.

Passzív.

Semmi ízű az élet. Még az ébrenlét is felesleges.