A lelkem kicsit halott.

Forró volt a könnycsepp, ami végigbukfencezett az arcomon. A piros kapucnim rejtett el a kíváncsi szemek elől. Néztem, bámultam és szerettem volna ha odajön és megkérdezi, miért sírok. Bár ha oda is jött volna, talán elfordulok, letörlöm a könnyem és mosolyogva azt mondom: jól vagyok. Amikor ennyire összeomlik a világom, szükségem lenne rá, hogy átöleljenek, hogy telesírjam valaki vállát a bánatommal.
Később megkaptam. Megölelt és megsimogatott az esti szél. Bámultam a csizmám orrát, az egyre növekvő sárkupacot rajta és nem éreztem semmit. Cigarettafüstbe temetkeztem és kifújtam magamból minden érzelmet.
Nincs semmim.
Nincs senkim.
Sodródok a barázdált világban, csak a sorok váltakoznak állandóan.

"Bár az életedből törölnél ki.."

Már nem a te szavaid fájnak. Fogalmam sincs mi fáj, talán minden. Bármit teszek az nem jó, hibás vagyok csak nem tudom miben és miért. Nem tudok változtatni, a kettőnk közti szakadékot nem lehet áthidalni, egyre csak mélyül. Ilyenkor még inkább semminek érzem magam. Megkeserítem az életüket.
Sírni is felesleges.

Össze-vissza

Mostanában nem írtam. Őszintén szólva eléggé holtpontra értem ami a blogírást illeti. Talán csak nincs kedvem, erőm leírni, talán nem is tudok mit írni már, vagy...nem tudom.
Kisebb megingásaim néha vannak magammal szemben, de ezeken hamar túllendülök.
A beígért találkozókat meg kellene már ejteni.
Kisherceggel nem tudom mi van, talán új bolygókat készül felfedezni. Sajnálnám, mert hiányzik a "nemszőke" feje. Ám ha mégis útnak indul, remélem célba ér.
Sótlan az élet íze, csak nem tudom miért. Valami hiányzik.

Hova leszünk?

Félek az emberektől. Félek azoktól, akiktől nem akarok félni és talán okom sincs félni. Bátor vagyok a világgal szemben, de a szívem valahogy ellentétesen reagál. Annyira berendezkedtem a rosszra, hogy nem ismerem a kedvességet, ha rámköszönne az utcán, akkor sem tudnám kicsoda.
Hiányoznak emberek, akik csak perceket töltöttek az életemben, családtagok, akikről alig van emlékem. Talán 1-1 fénykép, vagy egy ballagásra kapott bőr kötésű Biblia. Valakit csak úgy "láthatok", ha beütöm a google-ba a nevét vagy véletlenül elkapok egy műsort vele a tv-ben, rádióban.
Ezzel jár a felnőttség? Miért távolodunk el egymástól? Szükséges kikopás vagy csak velem van a baj?!
Nem tudom sokra tartani az emberi kapcsolatokat. Képtelen vagyok sokáig párhuzamosan létezni az emberekkel. Szegénységi bizonyítvány.
De egyébként jól vagyok.

Színtelen

Szeretnék most megszűnni egy kicsit, láthatatlan lenni.
Kiülni egy felhőre, és csak bámulni lefelé. Felhődarabkákat szórni az emberek fejére, mintha hópelyhek lennének.
Egy kicsit fáj, csak nem tudom pontosan mi.

Pontokba szedve

* Jól esik, hogy ajánlót írhattam A. könyvéhez és hogy az ennyire tetszik mindenkinek. Az újságban való publikálásról nem is beszélve.  (persze továbbra sem hiszem, hogy tudok írni.)
* Még mindig tart az optimizmusom és a pozitív szemléletem. Reméljük maradandó.
* Kevesebb a vita és idegeskedés.
* Új ember(ek) megismerése.
* Változóképes vagyok.
   =)

Dac

Nem tudom mi értelme a létezésnek. Sosem tudtam. Valahogy képtelen vagyok belesimulni a körforgásba. Nem illeszkedünk, és ez mérhetetlen nagy űrt eredményez.
Nem látom magam sehol, senki mellett, semmilyen házban. Igazából a jövő(m) teljesen képlékeny, már-már illúzió. Igen, Illúzió.