Tegnap óta megint jár az órám. És nem érzek semmit.
Egyszerűen belefárad az ember a hiábavaló dolgokba, körökbe, amiket mások miatt fut. Számtalan esélyeket osztogatunk el, és persze a fele a kukában köt ki. Ha a szív is darabolható lenne, akkor már üresen kongna a mellkasom.
Képzeletben mindig visszataláltok hozzám, én pedig tárt karokkal fogadok mindenkit. Aztán belém martok, szétszakítotok és eltűntök megint. Minden megszokható. Így már ezek a tortúrák is egyre kevesebb fájdalommal járnak. A legvégén már nem jössz te sem, én pedig nem fogok semmit sem érezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése