Sosem fogom igazán megérteni. Csak hazudni tudok róla. Rólatok. Jöttök mosolyogva és elkéritek a szívem. Szó nélkül odaadom, mert ilyen vagyok. Aztán meg eltűntök a faszba. Elillantok, mint a hajnali köd. Néha ezek mélyebb sebek, mint gondolnám. Nem is veszem elsőre észre, azt hiszem már begyógyult és már nem fáj egyáltalán. Aztán elég veled álmodnom, vagy meglátnom egy képet rólad és beugrik minden. Persze a rosszat próbálom törölni, nem őrizgetni. Így csak szép emlékek maradnak. Aha... és pont itt jön a legnagyobb kibaszás. A szép dolgok miatt megint elkezdesz hiányozni. Megint csak fájsz, mint egy lüktető vérző seb. Én pedig a fájdalomtól félek a legjobban a világon.
Szóval nem tudom. Tanácstalan vagyok a szívtörőket illetően. Soha el nem múló szeretettel gondolok rátok, még akkor is, ha nektek csak egy kellemes időtöltés voltam. Talán ez a legnagyobb keresztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése