Porcelántörés.

Egyre csak az jár a fejemben, hogy miként lehetne ez másképp? Bárhogy követem a szálakat, mindig ugyanoda érkezem. Az egész egy nagy labirintus, ahova saját magam börtönöztem. Én és az én összefércelt belsőm. Szavakkal dobálózunk és nem is sejtjük, vajon melyik milyen mélyre fúrodik a szívbe. Hiányzik, hogy egész legyek, hiányzik az a mindent felemésztő ölelés. El akarok porladni két szerető kar között. Ki akarom sírni az összes fájdalmam, de félek akkor bemocskolnám azokat az ölelő karokat.