Realitás.

25 éves vagyok és halott. Legalábbis belülről. Fogalmam sincs, mi a szerelem, a szeretetről is csak hiszem, hogy ismerem ill. gyakorlom. Nem hiszek a sírig tartó emberi kapcsolatokban, túl törékenyek. A szavaknak sincs jelentősége, csak egymásnak dobáljuk őket, hogy mindenki elraktározhassa amelyiket akarja. Az én fiókom is tele van ilyen semmitmondó, üres betűhalmazzal, mégsem válok meg tőlük. Egyre kevésbé érzékelem a valóságot. Néha szakadó esőben összerezzenek, amikor befolyik a víz a nyakamba, vagy ha a vízes tincsek az arcomra tapadnak. Máskor hangosan énekelek a rádióval, miközben a letekert ablaknál szél suttog a fülembe. Belelapozok egy régi könyvbe és csukott szemmel belélegzem a besárgult időt. Igazából ilyenkor kicsit mintha élnék. Szeretek embereket, bár ők talán kevésbé tartanak rám igényt. Nem tudom mit kezdjek, merre menjek. Érzéketlen rám a világ.