Hősök-Fények-Kirakatok

Ma egy beszélgetés közepén rájöttem, hogy mi a világ legnehezebb dolga. Nem sziklákat emelgetni, vagy háborút vívni. Jó, persze ezek sem lebecsmérelendő tettek, de a közelébe sincsenek annak, amit úgy hívnak: bizalom. 
Megnyitni a szíved és megbízni valakiben óriási vakmerőség. Sosem tudhatod, hogy kincseket fogsz majd találni, vagy csupán az illúzió ködjében bolyongsz. 25 év alatt több volt a bolyongásom és kétségbeesett keresésem, még sem tudom teljesen őszintén azt mondani, hogy feladtam. Ha sírok, panaszkodok, öngyilkos gondolataim is vannak, legbelül még is várok. Várok valamire, ami kiszed ebből a sötétségből. Nem bevallottan, de remélek. A hit és én sosem jártunk kéz a kézben, a szerencsével még csak köszönőviszonyban sem vagyok, még is ha arra gondolok, hogy van, ami kicsit is felvidít, akkor már melegebb a mellkasom bal oldala. 

Nem tudom mikor változtam meg pontosan, de már nem is lényeges. Szeretek nyitott és közvetlen lenni az emberekkel. Olyan a szívem, mint egy kirakat. Kipakolom sorban az összes érzésem, mindent ami én vagyok. Az emberek meg csak elhaladnak mellette. Talán néha megállnak és megcsodálnak ezt-azt, megbotránkoznak, lesajnálják, majd tovább mennek szó nélkül. Viszont akad nagyon ritkán 1-1 bátrabb, már-már hős, aki nem csak kívülről nézi a tartalmát, hanem bejön és ott is marad. Szeretettel és csodálattal gondolok rá, fényt hoz az én sötét kis zugomba, amiért nem tudok eléggé hálás lenni. Néha a hősök is eltévednek, vagy csak éppen meg kell menteniük a világot, esetleg pont egy másik kirakatba igyekeznek fényt csempészni, ezért felállnak és tovább mennek. Halkan csukják be az ajtót, de a szél okozta huzat összedönt mindent, néhány dolog el is törik és szemétre kerül. A sötétben ülve elsiratom a hősömet, a fényt, amit hozott és a széttört reményeimet is. Talán nem azonnal, de aztán majd felállok és elkezdek összetakarítani, majd újból visszapakolni a kirakatba. Kicsit kevesebb, kopárabb már, de nem bánom. Így kell lennie. Ha kapunk valamit, akkor adnunk is kell.
Talán egyszer teljesen kiürül a boltom, nem lesz már semmi, amit kirakhatnék és amit mások észrevehetnének, de amíg vannak hősök, akik köztünk járnak és csak úgy benyitnak a szívünkbe azzal a ragyogó fényükkel, addig mindig lesz remény is.
Hiszem, hogy bármennyire is fáj a létezés, bármilyen keserű is a szám íze, mindig jön valami/valaki aki egy kicsit beragyogja azt a mérhetetlen űrt. Abban a pillanatban pedig az összes elsírt könny és megélt fájdalom apróra zsugorodik. Talán nem fog sokáig tartani a mosolyom, de a legfontosabb, hogy valódi lesz, nem pedig kézzel rajzolt.


*Egy olyan embernek, aki elfelejtette, hogy milyen is az, amikor beragyogják a szívét!*