Ketté haraptam önmagam. Nem tudom lehet-e egyszerre sírni az örömtől és a szomorúságtól, de legszívesebben néha ezt tenném.
Fáradt sóhajokat küldünk egymás felé, magamba szívom az illatod, az ízed. Repülnek a ruhák és már azt sem tudom melyik ingerre figyeljek. Már nem szólal meg a vészcsengőm, talán lemerültek az elemek. Most csak érezni akarok, engedem hogy domináljon a titkos énem, aki eddig elnyomva létezett. Cigaretta ízű rágót lopok emlékbe és hazamegyek.
Üres a fej, hátat fordítok az elveknek és törökülésbe várom mit hoz a holnap. Kikapcsolom a szívem. Nem fogok belebukni, mert nincs is mibe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése