Reménykeltő

Felszálltam és célirányosan kerestem az üres kabint. Nem érdekelt meddig kell menni, talán az egész szerelvényt végigsétáltam, de végül megtaláltam a helyem. Nincs senki a fülkében, csak a csönd és az az erős cigarettaszag. Tilos a dohányzás, mégis bűzlik az egész ettől az áporodott szagtól. Az évek során már beleivódott a falakba és az ülésekbe. Nem foglalkozom a tiltással és előveszek egy szálat. A vonat szép lassan elhagyja a pályaudvart, én pedig meggyújtom a koporsószöget. Odakint hajnalodik, a megállók pedig sűrűsödnek. Még mindig egyedül ülök a kabinomban. Senki sem nyit be, csupán elhaladnak mellettem. Néha kapok egy-egy rosszalló pillantást, egy szánakozó tekintetet, vagy egy mosolyfélét, de többre senkinek sem futja. Órák telnek el így, hosszú csöndes órák. A némaság lyukat üt a koponyám belsejébe és önálló életre kel. Az elsuhanó tájat bámulom, míg a kerekek zakatolása csiklandozza a dobhártyám. Hirtelen kivágódik az ajtó és már nem a zakatolásra figyelek. Egy hang szólít, egy hang beszél hozzám. Már el is felejtettem, milyen érzés ez.
-Leülhetek? -kérdezi
-Természetesen! -mondom már-már gépiesen.
Nem beszél, nem beszélek, mégis ezernyi gondolat rohangál a fejemben. Homályos az arca a rávetülő napfénytől, így nem látom tisztán. Ő sem lát, mert beburkol a cigarettafüst. Szóra nyílik a szám, pedig nem akarom. Beszélek. Elmesélem, hogy már vártam. Mosolygok a képtelenségeken, amiket kimondok, de ő csak hallgat és szintén mosolyog. Nem látom, de érzem a mosolyát a levegőben. Olyan az illata, mint a harmatos fűnek. Élet-illatot varázsol a bűzös kabinomba. Fogalmam sincs ki Ő, de nem is érdekel. Áthidalható a távolság köztünk, mégsem mozdulok. Rettegek, hogy bármely pillanatban feláll és elmegy. Magamba méllyesztem fekete körmeim és megállj-t parancsolok a lázongó belsőmnek. Megpróbálom elképzelni az arcát, a vonásait, a kézfejét, az ujjait. Fejben odanyúlok és megérintem, ujjaimat ujjai közé süllyesztem. Végigsimítok karján, kulcscsontján, borostás arcán. Érzem a mosolyát, most már tapintható. Egészen közel hajolok hozzá és a fülébe suttogok. Átölel, én pedig hagyom, sőt becsukom a szemem és teste köré fonom karjaim. Nem tudom meddig maradunk így, de mire kinyitom a szemem csak az üres levegőt markolom...
Ott ülök egyedül, abban az üres és bűzös kabinban. Bámulok ki az ablakon, nézem az elsuhanó tájat és hallgatom a vonat zakatolását. 10 percenként megállunk egy-egy állomáson, az utasok cserélődnek, de én nem mozdulok. Fogalmam sincs, mi történt. Álmodtam-e vagy valóban itt volt?! Lassan megérkezem a végállomásra. Gondolatban még egyszer elbúcsúzok a kedves Idegentől és elindulok kifelé. Mielőtt bezárnám a fülke ajtaját egy szál virágot pillantok meg. Írisz*. Elmosolyodom és elhagyom a szerelvényt.

*A remény és a hit virága.