Annyi minden és mindenki bánt. Talán megérdemlem, ki tudja. Nem vagyok jó gyerek, jó testvér, jó ember, jó barát. Kinek ezért, kinek azért nem kellek. Sajnálom, hogy életképtelen és haszontalan vagyok a családomnak. Sajnálom, hogy a barátaimnak ilyennek kell látniuk. Sajnálom, hogy erőszakos, nyers vagy épp bunkó vagyok a Kisherceggel, akit tényleg nagyon szeretek. Miért nem tudunk gondolatokat, illetve érzéseket olvasni? Olyan könnyű lenne. Nem értenének félre, nem értenék félre senkit.
Ma láttam a nagynénémet, ahogy kanyarodtam ki a főútra. Szerintem ő volt, sőt mintha ő is rámnézett volna egy pillanatra. Évek óta nem láttam, nem hallottam felőle. A (nem tudom melyik évben történt) napfogyatkozást nála néztük. Még nagyon kicsik voltunk, emlékszem. Volt egy gyönyörű, hófehér cicája. Nagyon sokat voltunk ott, szinte félig ott laktunk húgommal. Ma már meg sem ismernénk egymást. Nálunk ez a családi "példa": nem létezni a családtagok számára. 9 unokatestvérem van, egyikkel sem tartom a kapcsolatot már, van akit a nagyanyám temetésén láttam utoljára. Nem emlékszem már arcokra, néha a nevükre sem. Szánalmas is lehetne, de mégsem érzem annak. Talán ez is valami örökletes dolog nálunk, nem szeretni a másikat, nem törődni egymással. Görcsbe rándul a gyomrom ha arra gondolok, hogy holnap esetleg találkoznom kell vele. Mit mondjak? Miről beszélgessek egy majd' idegen nővel? Kikopnak belőlem az emberek, ahogy én is eltűnök belőlük. Frusztrálva érzem magam, amikor a szemembe néznek azok, akikkel régen a gyerekkoromat töltöttem. Félek a kérdésektől, a mosolyuktól, az egész lényüktől. A szemembe néznek és majd meglátnak benne valamit, amitől én magam is rettegek.
"Talán ez is valami örökletes dolog nálunk, nem szeretni a másikat, nem törődni egymással"
VálaszTörlésnálunk is, azt hiszem, de ha elvonatkoztatok attól, hogy ez a valóság, olyan szépen van leírva.